Lordék Háza
Alapvetés:
MÜPA Bartók termét hívták így szeptember 18-án. Nem vagyok nosztalgikus típus, ezért nem szoktam a kamaszkori, annak idején koncerten elérhetetlen kedvencek azóta nálunk is nyugger üzemmódban nyomott haknijaira elmenni. A hideg kirázott a Puskás stadionban megrendezett Stargarden rokkantrocker fesztiválnak még az ötletétől is, de hát a biznyic az biznyic, és úgy látszik, kell még tömni a lóvét a Gerendai kis hazánkban elsőként Michelin-csillagot kapott éttermébe.( Ma Góg demagóg.) Nem tudom, hogy sikerült ez a lehúzás, reménykedem, nem teremtődik belőle hagyomány. Már a régi görögök is megmondták, kétszer nem léphetsz ugyanabba a folyóba. (Pedig dehogynem , tapicskolni is lehet benne, de onnantól mocsár.)
Koncert:
A kivétel erősíti a bevételt. A 10-14 ezer Ft-os jegyárak ellenére a terem szinte tele volt. A közönség soraiban a klasszikus hangverseny látogatónak álcázott őspörpülösök, és a hetvenes évekbeli megrekedésüket nyíltan vállaló elől kopasz-hátul hosszú séróval, farmer-póló kombóval merészen lázadók egyaránt jelen voltak. A hammond orgona királya, John Lord a Győri Filharmonikus Zenekarral és vendégeivel , (Kasia Laska, Cry Free) egy csodálatos estével ajándékoztak meg bennünket. De komolyan, a Sarabande nagyon oda volt téve, mintha hónapokig gyakoroltak volna együtt a művészek. A többtételes művet udvariasan hallgatta a közönség, lelkesen tapsolt is, amikor kellett,(egyszer akkor is, amikor nem kellett volna), de a fáradt, kissé meszes koszorúerekkel körülölelt szívek akkor dobbantak igazán nagyot, amikor a Mester, feledve a zongoráját, a hammond orgonához ugrott, és beletúrt a billentyűk közé.Waw! És felcsendült a legendás Deep Purple együttes Pictures of home című slágere! Innentől indult be a buli igazán, a szimfonikusok is húzták-vonták felhevülten , Rácz Márton karmester alatt majdnem leszakadt a dobogó, Scholz Attila a Cry Freeből pedig a fénykorában lévő Ian Gillan formáját( és hangját is szerencsére) hozta. Mielőtt szétrúgtuk volna a nézőteret, a szép Kasia gyönyörű hangja lecsendesítette a kedélyeket, aztán a Perfect Strangers dübörgött, megint egy kis Kasia, könnyeztük a Soldier of Fortune-t, élveztük a Lazy-t. Aztán jött az est fénypontja, a már maga korában (1970) gyorsan klasszikussá érett Child in Time. A megjelenésekor is inkább a komolyzenei művek szerkezetére hajazó alkotáson nem fogott az idő, sőt a szimfonikus zenekarral turbózott rockband,(esetleg az értő kézzel filharmonikusokba ojtott hard rock) igazán felejthetetlen élményt nyújtott. Mondtam már, nem vagyok egy nosztalgiázós alkat, de ez ütött nagyon.