Lordék Háza   

Alapvetés:                                                                                                                                                

MÜPA Bartók  termét hívták így szeptember 18-án. Nem vagyok nosztalgikus típus, ezért  nem szoktam a kamaszkori, annak idején koncerten elérhetetlen  kedvencek  azóta nálunk  is nyugger üzemmódban nyomott haknijaira elmenni. A hideg kirázott  a Puskás stadionban megrendezett Stargarden rokkantrocker fesztiválnak még az ötletétől is, de hát a biznyic az biznyic, és úgy látszik, kell még tömni a  lóvét a Gerendai  kis hazánkban elsőként  Michelin-csillagot kapott  éttermébe.(  Ma Góg demagóg.) Nem tudom, hogy sikerült ez a lehúzás, reménykedem, nem teremtődik belőle hagyomány.  Már a régi görögök is megmondták, kétszer nem léphetsz ugyanabba a folyóba. (Pedig dehogynem , tapicskolni is lehet benne, de onnantól  mocsár.)          

 Koncert:

A  kivétel  erősíti a bevételt. A 10-14 ezer Ft-os jegyárak ellenére a terem szinte tele volt. A közönség soraiban a klasszikus  hangverseny látogatónak álcázott  őspörpülösök,   és a hetvenes évekbeli  megrekedésüket nyíltan vállaló elől kopasz-hátul hosszú séróval, farmer-póló kombóval merészen lázadók egyaránt jelen voltak. A hammond orgona királya, John Lord a Győri Filharmonikus Zenekarral  és vendégeivel , (Kasia Laska, Cry Free) egy csodálatos estével ajándékoztak meg bennünket. De komolyan, a Sarabande  nagyon oda volt téve, mintha hónapokig gyakoroltak volna együtt a művészek. A  többtételes művet udvariasan  hallgatta a közönség, lelkesen tapsolt is, amikor kellett,(egyszer akkor is, amikor nem kellett volna), de a fáradt, kissé meszes  koszorúerekkel  körülölelt szívek  akkor  dobbantak  igazán nagyot, amikor a Mester, feledve a zongoráját, a hammond orgonához  ugrott, és beletúrt a billentyűk közé.Waw!  És felcsendült a legendás Deep Purple együttes Pictures of home című slágere! Innentől indult be a buli igazán, a szimfonikusok is húzták-vonták felhevülten , Rácz Márton  karmester alatt majdnem leszakadt a dobogó, Scholz Attila a Cry Freeből pedig a fénykorában lévő Ian Gillan formáját( és hangját is szerencsére) hozta. Mielőtt szétrúgtuk volna a nézőteret, a szép Kasia gyönyörű hangja lecsendesítette a kedélyeket, aztán a Perfect Strangers dübörgött, megint egy kis Kasia, könnyeztük a Soldier of Fortune-t, élveztük a Lazy-t. Aztán jött az est fénypontja, a már maga korában (1970)  gyorsan klasszikussá  érett Child in Time. A  megjelenésekor is inkább a komolyzenei művek szerkezetére hajazó alkotáson nem fogott az idő, sőt a szimfonikus zenekarral   turbózott rockband,(esetleg az értő kézzel  filharmonikusokba ojtott hard rock) igazán felejthetetlen élményt nyújtott.          Mondtam már, nem vagyok egy nosztalgiázós alkat, de ez ütött nagyon.